Már rég nem láttalak - és nem tudom, mi ez:
Piros az alkony és fehér a holdfény,
S a szellő most is körüllengedez,
De én néma vagyok.
Pedig fáj a szívem,
És néha-néha reszketve örül,
És színpazarló ősz ölel körül, -
Csak szólni nem tudok.
Már rég nem láttalak,
Hogy megoldanád béna nyelvemet,
S fölrántanád lelkem zsilipjeit.
Ó milyen semmi vagyok nélküled.
Hiszen én mindent odaadtam érted.
A termőföldet sivataggá tettem,
Az élet lassan elmaradt mögöttem,
És eltűnt, mint egy elhagyott vidék,
Csak Te kísértél és a messzi ég.
Hát mostan el ne hagyj!
Boríts be tűzzel, mint az alkonyat,
Töltsd ki a lelkem ürességeit,
Mint a holdfény a szakadékokat,
Add kezembe a Jóisten kezét.
Ó mert sötét lesz, rettentő sötét.