A nagyapám gyümölcsfát ültetett:
Aranyparment, batult és ponyikot
És kanadai kormos renetet.
S köztük egy ismeretlen csemetét.
Isten nevében keresztelte meg,
Adván neki önnön család-nevét.
A névtelen fa Reményik-fa lett.
És nőtt azután és lombosodott,
Nagy család fölé terebélyesedett.
És későn érő gyümölcsöt hozott.
De mikor a következő tavasszal
Elvirágoztak mind a fák már régen:
Még mindíg volt belőle pince-mélyen.
Most nem virágzik már és nem terem,
Letöredeztek lassan ágai.
De hogy ne álljon oly reménytelen
A vén kert egyre ritkuló ölén,
Vigasztalásul szépen ráfutott
A vadszőlő, e költői növény.
Ősz van. Bíborpalást leng most a fán,
Utolsó díszül fedve fát s nevet.
Nézem s szemembe könnyű könny szivárog:
Köszönöm, Istenem, kegyelmedet.