Napbarnította csolnakos apó.
Megfáradt arcát béke-lobogó:
Hófehér szakáll lobogja körül.
Nem igen búsul s nem igen örül.
Barátságban él éggel és tengerrel,
Változó széllel, ingatag emberrel.
Amint evez, a mozdulatában
Nincs semmi komor, halálos erő,
Szelíd ívben lendül előre, hátra,
S gyémánt esőt perget ezüst hullámra
A holdvilágban a két evező.
És mégis, ahogy szemben ülök véle
S hosszan nézem, oly különös a képe.
Tán az teszi, hogy egyedül vagyunk,
És mindíg beljebb, beljebb haladunk.
A rév-lámpákra finom pára száll,
Már összefolyik élet és halál.
Túl egy más part, - ködös körvonalak,
S itt velem ez a misztikus alak...
Merre haladunk, hol kötünk ki hát?
Vajjon nem feledték el számba tenni
Az obulust, a holtak rév-díját?