Az én verseim, amikor születnek:
Bíborban születnek.
Fejedelemnek öltözteti őket
Teremtő hite a boldog szülőnek.
Koronát illeszt mindnek homlokára,
Születésnapján egyikük sem árva.
Alakjuk, arcuk imperátori,
S én szinte-szinte elkiáltanám:
Lelkek: vigyázz! glédába állani!
Ó születésnap, első ragyogás!...
Másnap a kedves gyermek már be más!
Fakul a bíbor, kopik az arany,
A büszke termet sem hibátalan.
A márványarcon szeplő ütközik -
Nyomán szemembe égő könny szökik.
S aztán, - ha tűntek hetek, hónapok:
Meglátok egy roskatag alakot,
Lázár az, vállán koldustarisznyával.
Lelkem bozótján tünedezik által.
S ahogy közelg a ráncosarcú vén
Kopogó koldusbotjával felém,
Hátrálnék előle reszketegen,
Tagadnám: ez nem az én gyermekem!
De hasztalan, - közelg, s csontomba ás
Ez a velőkig fájó látomás.
Nekem koldus. - De szeme-tükrén másnak,
Ki tudja, hátha megmaradt királynak?...
Ó lélek, édes, drága rokon-lélek,
Akárki légy is, szánj meg engem, kérlek.
Egy bíborfoszlányt, hogyha látsz még rajta,
Ha nem halotti-fakó még az ajka,
Ha vet még egy csillámot koronája:
Ó szólj! megváltó szód Isten megáldja.
Lázáromat, míg inai remegnek,
Szépítsd, szilárdítsd vissza a szememnek.
S ha meghalt volna: csodatévő kart tárj,
Rettentő hangon a sírba kiáltsd be:
Lázár, Lázár, emelkedj fel és járj!