Jaj, jól hallottam-e?
Van-e olyan vakmerő valaki,
Aki e végső világhervadásban
E kikelet-igét,
E kikelet-igét
Merte kimondani:
„Boldog vagyok” -?
Kislányom, mondd még egyszer.
Írd le nem egyszer, de százszor, ezerszer.
Írd, mondd, rebegd, ujjongd, kacagd, kiáltsd,
Dobd fel a szót
És dobd fel a szíved,
Mint szép, piros labdát a csillagoknak,
Amit a szférák zengve visszadobnak:
„Boldog vagyok”.
Ne bánd, ne szégyeld, ne törődj vele:
Ily agg világban illik-e vagy se.
Hadd fájjon s főjjön a világ feje.
Mondom Neked:
Ezt a te tiszta boldogságodat
Nem irigyelik meg
Sem az emberek, sem az istenek.
És érzed, milyen ragadós a szó?
Rám is ragad. - Az Isten is megáld:
Terjeszd el ezt a bűbájos ragályt,
Ezt a gyermeki, drága, szent dacot:
„Boldog vagyok”.
Jöttem végtelen temetőkön át,
Árnyak nyüzsögtek bennük: emberek.
Egy szót próbált formálni néma szájuk,
S tudták, hogy én is egy szót keresek.
Az igét, a kikelet-igét lestük
A világhervadásban.
És egymás ajkán hiába kerestük.
Mert nem volt bennünk sem hit, sem erő, -
Áldott, ki helyettünk is vakmerő,
S a zord estébe így beleragyog:
„Boldog vagyok”.
Világ vén kertjét dudva veri fel,
Bűn is, bánat is, halál is terem,
De mindíg gyom, és mindíg idegen.
S gyomlál a kertben szűz, örök erő
S virraszt az ifjúság s a szerelem.
Éva ne félj!
Csak mondd, csak mondd, csak mondd győzelmesen:
„Boldog vagyok”.