„Ember küzdj és bízva bízzál!” Csak azt tudnám, hogy ezt a mondatot - Keresztnek a toronytetőre - Mester, a tolladba ki mondta?
Ádámot az örvénytől el ki vonta? Mert nem Te voltál összhangodnak őre. Lelked sikoltó diszharmóniája Más véget követelt.
Hadd legyen vége a komédiának Valóban, s elmondhasd: a sors betelt. A hűtlen asszony, a vesztett haza, A nyűgös test, mely szellemlakosának
Börtöne inkább, semmint otthona, A céltalan, őrült történelem, Mely kerekével vaktában tipor A tehetetlen, balga népeken,
A horizontra ráereszkedő Vérpárás magyar alkonyat: Csak azt diktálhatták, hogy letaszítsd Évájával együtt Ádámodat.
„Ember küzdj és bízva bízzál!” Ez a mondat nem Tebenned fogamzott, Az engesztelő ige csendülése A Te lelkedben alighogy visszhangzott.
Ki volt mérve a Te tragédiád: Valami világítéletnek képe Vetődhetett lelked borús egére, Hogy megfojtsa a legelső csírát,
Az elsőben az utolsó csírát. A semmisülés égő víziója Lett volna lángoló sebedre ír, Hogy úgy állhass meg Ádámod felett,
Mint egy bosszuló pestis-lehelet, Vagy mint egy öröknyugalmú fakír. Költő voltál és kétségbeesett; Kifosztott, koldus, - ámde szuverén,
Írhattad volna, ahogy jólesett, Lehettél volna kegyetlen, kemény. Az emberiség kis játékait Folytatta volna, lépve rögről-rögre.
De Benned meghalt volna mindörökre. „Ember küzdj és bízva bízzál!” Ki sugallta e mondatot Neked? Csonkatornyod komor kolosszusát
Aranytetővel ki tetőzte be? Talán egy aranylelkű bölcs barát, Talán egy nő szelíd, fehér keze? Vagy tán kötelességnek ismeréd
Hitet ébreszteni - hitetlenül? Lásd, ha olykor a bú rám nehezül, Jobb’ szeretném, ha tornyod úgy marad... Félelmesen, csonkán, kegyetlenül.
Cookies on Poetry Cove