Egy pirosruhás kisleány:
Az Alkony fogja kezemet,
Mellettem lépked szótalan,
A mély erdőn át úgy vezet.
Megyünk, megyünk, távol-közel
Embertelen, nagy béke van,
A kislány megrezzenne, ha
Szívem dobbanna hangosan.
Mögöttem lelkem lombja hull,
Mindennap egy hűtlen levél:
Barátok - álmok - nagyhamar
Itt lesz a pusztaság s a tél.
Semerre út, semerre cél,
Aki nem vetett: nem arat, -
Istenhozzátok cimborák! -
De ez a gyermek hű marad.
Ahányszor betérek ide,
A sűrűből elém kilép
A pirosruhás kisleány:
Más-más keretből örök kép.
Lágyan megfogja kezemet
S szívemben elcsittul a kín,
Megyünk, míg sápad köntöse
S lesz bíborszínből rózsaszín.
A lelkem kisleánya ez,
Múlhatlanul a lelkemé,
Kézenfogva, szép csöndesen,
Egyűtt megyünk az éj elé.