Nem, nem, versem, te nem vagy szuverén,
És nem mindegy neked:
Dobban-e más szív egyszerre veled
A mindenség kietlen kebelén.
Nem, nem, versem, te nem vagy szuverén.
Oszlop vagy? - Dóm vagy? - Hegycsúcs vagy? - Lehet.
Fölötted még egy kupola feszül:
A mindent elfedező Szeretet.
Hiába mondod: magamért vagyok,
Hiába mondod: magamnak vagyok.
Mosolyog a rejtelmes messzeség:
„Nem igaz”, - mondja - és ragyog, ragyog.
Nem, nem, versem, te nem vagy szuverén,
Te másokért, mások számára vagy.
Örömszerző vagyok általad én.
Én, aki más örömöt úgyse szerzek,
Ki az életnek rossz cselédje voltam,
S kinek egyebe sincsen, mint a versek.
Nem, nem, versem, te nem vagy szuverén,
Te engesztelő, áldozati láng,
Szent füst vagy az Élet oltárkövén,
Mindent pótló ezerjófű-növény.
Te azért vagy, hogy elmenvén, vigasztalj,
Szellemet idézz, szépséget marasztalj,
S megtérve, megkönnyítsd az én keresztem:
Hogy olyan kevés örömöt szereztem.