Megyek; távoli égzengés kísér,
Olyan halkan és olyan komoran,
Mintha lelkem visszhangja volna csak,
Gondolataim gyászkísérete,
Valami földöntúli orgona.
Ma nem lesz vihar.
Kéktüzű villámot ma nem követ
Hegyeket megingató csattanás.
Lobogni sem fog az erdőn sehol
Gyökeréig hasított ősi tölgy
Győzelmi fáklyaként; -
Csóva gyanánt,
Mit önmagának gyujt az Alkotó,
Ha megúnván a fülledt béke csöndjét,
Rombolni tartja kedve.
Ma nem lesz vihar.
Ma nem haragszanak,
Ma csak borongnak odafönn,
Csak tépelődnek, csak töprengenek,
Csak álmodoznak tán:
Sötét ábrándokat,
Mogorva képeket
Szőnek a végtelennek szőnyegébe.
A kedvük ködös, csak úgy, mint nekem.
De nem lesz vihar.
Halkul a földöntúli orgona,
Derül a horizont.
A fellegvárfal zord lőrésein
Félénken kinéznek a csillagok;
Sápadtan mosolyognak.
És jelentik, hogy ott fenn béke van.
Mert frigyre léptem önmagammal én is.