Mióta élek, rajtam rabbilincs van.
Az életfához kötött láncos eb:
Én a végtelen, havas pusztaságba
S az örök csillagokba kémlelek.
Ködbe-kövült ős-rengeteg ölén
Gyémánt-jégcsapos ezüst házeresz...
Eb-testbe zárt lelkem, vigasztalódj,
A szabadság valahol arra lesz.
Néha álmomban arra loholok
Szimatolva, a szabadság nyomán, -
S megrészegülve égi szeretet,
És égi szépség titkos illatán.
Az életből egy-egy nyom kivezet,
Egy darabig száguldok a nyomon,
Aztán elvesztem, búsan visszatérek.
S álmomban is tudom, hogy álmodom.
Pedig mit konc, vagy csábítás gyanánt
Kecsegtetőn olykor elémbe vet:
Csak jobban gyűlölteti meg velem
Gazdámat, a nyomorult életet.
Táplálék, szórakozás, szerelem,
Meddő munkám, meg nem talált helyem:
Csak feszítik a végtelen felé
Fa derekára hurkolt kötelem.
A végtelen vizslája vágyom lenni.
Megőrjít ez a házőrző-szerep.
Azért nem kell már itten semmi, semmi,
Ha nem szégyelném: habzanék a szám,
S akit szeretek, megmarnám talán,
Ha vigasztal: nyugodjam bele hát.
Egyszer vagy elszakítom láncomat,
Vagy kitépem gyökerestül a fát.