Árvíz

„Árvíz! árvíz!” sikoltják mindenütt Riasztó hír-harangok. Amerre nézek: tenger a világ. Kilépett medréből a Bánat,

Elszakította gátját a Betegség, Hidakat sodort el a Balszerencse, A Nincstelenségnek már partja sincs, A viskók eltűntek, a paloták

Talapzata alámosva inog, És mindenünnen kezek nyúlnak ki, Szegény, kapaszkodó kezek az árból, Keresnek valamit, hogy mit, maguk se tudják.

Mivel dugjam be fülem, hogy ne halljam A vészharangot, - hogy vakítsam meg Nyomorúságra táguló szemem? Hogyan némítsam el a rettegést

Világban elszórt szeretteimért? Hogyan markoljam meg a kezüket, Hogy mentés helyett akaratlanul Le ne rántsam magammal őket is?

Mert víztől sodort szegény száraz ág, Tehetetlen gally az én kezem is. Visz a betegség, tép a balszerencse, Ragad és eltemet a szomorúság.

Örökkévaló Árvizi Hajós, Kegyetlenül kegyelmes, Ki láthatatlan ladikoddal Lebegsz a nyomor vizei felett, -

Ki némelyeket felveszel hajódra, Ki másokat a mélybe visszalöksz, Én nem tudom, csak Te tudod, miért - Ó, vedd fel az én kedveseimet! -

Mindenkit, akinek szívétől Az én szívemig szálat feszítettél. Nem tudok én most népekért, Világokért fohászkodni Tehozzád,

Egyesekért, személyszerint könyörgök: Ne hagyd, ne hagyd, ne hagyd alámerülni! Örökkévaló Árvizi Hajós, Kegyetlenül kegyelmes,

Ki láthatatlan ladikoddal Lebegsz a nyomor vizei felett - Ha nem férünk fel ladikodra mind Tehetetlen, nyomorult emberek:

Ó, vedd fel, akiket én szeretek!