Álmodsz-e róla?

Álmodsz-e róla, mondd? Eljár-e hozzád olyan suhanó, Nesztelen léptekkel, mint életében? Érzed-e édességét közelének?

Barna haját, fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét, Lélek-kitágította pupilláját, Lezárt ajkát, a keskenyvonalút, Mely hallgatni, jaj, régen megtanult,

Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban: Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját Álmodban látod-e? S azt a nehány apró, keserű ráncot,

Miket az elfojtott betegség, S övéiért örök aggodalom Olyan korán szántogatott Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen?

Hát ritka mosolygását látod-e? S még ritkább nevetését, Mely, ha kibuggyant, mindíg könny buggyant vele, Mintha mondaná: Nevetés közben is fáj a szív -?

Álmodsz-e róla, mondd? Álmodnod kellene. Hiszen vele élted az életed. Feleséged volt, életed fele.

S szeretted, Szeretted százszor erősebben nálam. Mert bírtad, s merted életedhez kötni Életét, ahogy férfimódra kell.

S boldog voltál, és boldog volt veled - - ... Vagy - én szerettem jobban mégis, én, Aki nem mertem karjaimba vonni, Mert tudtam: nem lehetek semmije,

Álmok szőnyegét teregethetem csak Szegény, megfáradt lábai elé? Álmodj róla! Álmodnod kellene!

Éltél hiszen annyit a közelében! Lényének ezer apró részletét Ismerted, mely nekem rejtve maradt. Tudtál ezer nem-sejtett édességet

S lelke rejtett, pókhálós zugait, Hol mégis őszi napfény bujdosott S a pókfonálon csillogott a harmat S ezüstrezgéssel reszketett a dér:

Te tudhattad talán csak - egymagad. Mit ismertem én? Pár nagy vonalat. Vajjon e pár vonal volt lényege? Nekem freskó volt - neked mozaik.

Álmaidban még összerakhatod. Álmodj hát, rettentőn kifosztott ember! Gazdagok lehetnek az álmaid! Az álmaidban még gazdag lehetsz!

Láttad annyi drága hétköznapon, S jóban-rosszban oly bensőségesen Osztozkodtál vele... Osztoztam én is, ó igaz,

De csak kivételes nagy ünnepen. Nem bírtam, nem mertem és nem akartam A két karomba zárni. Féltettem összhangját a szíveinknek,

Féltettem őt az élet vad kezétől, S féltettem kényes, önző magamat. Elengedtem hát, hogy megőrizhessem, Mint pók a fonalat -:

Helyette - róla szőtt álmaimat! Álmodsz-e róla, mondd? Én, amíg bús fölénnyel És képzelt diadallal

Csak hagytam peregni az életet - Álmodtam róla szakadatlanul Tündéri szépeket. S kiálmodtam magam.

És most nincsenek többé álmaim. Se nappal nincsenek, se éjjelente. Mit nem adnék pedig, Ha láthatnám egyetlenegyszer bár!

Érezném édességét közelének! Barna haját, vadgesztenye-szemét, Mellyel most játsznak őszi angyalok - Lélek-kitágította pupilláját,

Egy-egy barázdát arca drága földjén, Egy mosolyát, ha láthatnám! - Egy könnyét Ha érezném forrón kezemre hullni! Aggódnánk együtt és nevetnénk együtt,

S fájna szívünk nevetés közben is! Álmodtam róla egész életemben, Kiálmodtam lelkemet, magamat. S álmaimban most meg nem látogat

Soha, soha! Álmodsz-e róla, mondd? Mert ha álmodsz, hiába veszteséged: Kettőnk közül Te vagy a boldogabb!