Homályos, titkos pincegádor,
Nyugtalan fény a falakon...
Tégelyek, üstök, báj-szerek közt
Búsan, balgatagon, vakon
Gunnyaszt a fejedelmi agyrém
Az engedetlen anyagon.
Virraszt a százszor bukott szándék,
Virraszt az őrült akarat:
Ólomból, rézből, porból, sárból
Átlényegítni aranyat.
Nemtelen fém, közömbös oldat:
A falat füsttel feketítve,
Táncos tűztől hevítve olvad.
Albertus Magnus, Trismegistos
Ködben és gőzben tűnnek el -
Csak az a napsugárszín csillám
A tűzpróbálta tégely alján
Nem dereng soha, soha fel...
Királyibb ábrándom van nékem,
Míg nemtelen fémek között
Vergődöm a vak sötétségben,
Kétségbeesve magamon:
Az engedetlen anyagon.
Elkésve tán, de egyre mégis
Feszül bennem az akarat:
Látszat-életből, tetszhalálból,
Vak indulatból, sötét sárból
Kicsikarni az aranyat.
Mondd Istenem, csakugyan úgy van:
Aranyat nem lehet csinálni,
Csak véletlen csákánycsapással
Te irgalmadból - megtalálni?
S ha nincs bennem rejtett arany,
Rejtett arany, rendelt arany:
Lelkemnek mért kell vívnia?
Minek a bús királyi agyrém,
Reménytelen alchimia?
Mért vagyok mindig üres tégely,
A sok jó szellem mért fut széjjel,
Mért szorongok szívtépő éjjel,
Mért vonz a tündér Lehetetlen,
Mért gunnyasztok a tehetetlen,
Az engedetlen anyagon?
S mért lidérclik a nyugtalan fény
Pincém homályos, titkos mélyén
A füstfekete falakon?