Fogcsikorgató türelemmel, Összeszorított szájjal - Krisztus-követő bús próbálkozással, Majd daccal, lobbanóval,
Fojtott igével és visszanyelt szóval, Tenyérrel, mely sima örökké, Csak a zsebben szorul ököllé - Keserű, tehetetlen nevetéssel
Békülve meg akármi rendeléssel - Nem csodálkozva már - és csodálkozva mégis, Hogy rajtunk ez is, az is megesett: Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan,
Kínszenvedést virágzó életet. Ahogy lehet... Megalkuvás zsoltárát énekelve, Végtelen rabmenetben csak megyünk,
Nincs semmi fegyverünk, Fegyvertelen a lelkünk lázadása, Pedig a vérünk minden csöppje vágyik, Vágyik a Péter vad mozdulatára,
Amikor Istenének védelmében A Málkus fülét hirtelen levágta. Kik vagyunk mi? Ó, nem az Alázat,
Csak a megalázottság fiai. Nemzedékek büszke hídfői közt Görbülő ív, görnyedő átmenet: Testvéreim, bizony nem élünk jól mi,
Nem apáinknak tetsző életet. De aki máskép tehetne helyünkben, Az vesse reánk az első követ! Minden percünk kínzó kiegyezés:
Ahogy lehet... Testvérem, korcs hős, alkuvások hőse, Félbenmarad, megmásul mondatod? Egy szikra talán mégis zengve pattan
Lángörvényből, mely benned kavarog. Dagadnak benned árvizes erők, Zúdulna niagarás zuhatag: Elégedj meg, ha megtöltesz belőle
Kristálytiszta vízzel egy poharat. Visszaszorítnak, hátrább, egyre hátrább, És amit hagynak, egyre kevesebb: Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz,
S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet, Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból, A töredéket eltört mondatodból, Minden megmaradt árva keveset:
Ahogy lehet... Láttad a Karsztok szirt-sivatagában A liliputi termőföldeket? Pár négyzetméter - amit a lavina,
A kőgörgeteg könnyen eltemet. S a Karsztok boldogtalan magvetője, A földmívelés madárijesztője Ezt a kis humuszt mégis szereti,
Kicsi kőkeritéssel keríti. Pedig szinte sírjának is kevés. Ó, karszti sors; ó, karszti temetés... Te is, testvérem, karszti sorsodat
Fogadd el, s védd meg karszti földedet, Azt a sírodnak is kevés humuszt, Azt a pár négyzetméternyi helyet, S azt a fölséges Isten-lábnyomot,
Mit a lavina minden rohama Eltörölni még sohasem tudott. Védd ezt a talpalatnyi telkedet, Cserépkancsódat és tűzhelyedet,
Utolsó darab száraz kenyered! De azt aztán foggal, tíz körömmel. Démoni dühvel és őrült örömmel - Ahogy lehet...
Ahogy lehet...
Cookies on Poetry Cove