Kékebb az ég és aranyabb a lomb - A fájdalom se fáj, csak halkan zsong - A süket földből kibújt egy vakond. Csodálkozott, hogy napba nézhetett -
A napba nézett s beleszeretett - És szárnya nőtt és fölemelkedett. De azoknak, kik lent nyugosznak mélyen, Vagy fent szikráznak, fent a fényes égen:
A csodát, mely a vakonddal esett Már nem mondhatom meg. Pedig ó, hogy örülnének velem! Milyen ölelőn, milyen melegen
Símogatnák megújult életem! Gyötörtem bánattal az életük, Gyötörtem bűnökkel az életük, S most - gyógyultan - nem lehetek velük!
Tudom: örülnek, hogy én örülök, Hogy nélkülök is, mégis örülök - Az ő szerelmük tiszta és örök. És néha mégis félelem fog el,
Hogy hűtelenül hagytam őket el, Őket, kiket Avar takar Hamar -
És nemsokára a hólepel. Mikor ujjonganék Visszanyert életemért hangosan, Mikor lángolóbb színe gyúl a szómnak:
Egyszerre csak elszégyellem magam. Úgy érzem, a halottak hangfogóznak, Magamba térítnek, belémfogóznak: Hogy valahogy el ne bízzam magam.
Szelíd karjukon erdők avarán És rétek bársonyán vándorolok, S ha elengednek, kiderült szemem Egy áldott árnyalattal
Komolyabban ragyog. De aztán ismét nyugosznak ők mélyen, Vagy tündökölnek fent a fényes égen, S a csodát, mely a vakonddal esett,
Nekik mégsem, Mégsem mondhattam meg. Annak mondom hát, ki itt maradt még: Aranyabb a lomb és kékebb az ég -
És ezerjófű a testvériség. És százszor édes érzés: élni, élni, Szeretni, munkálkodni és remélni: Vakond-lét helyett sas-életet élni.
Ki itt van még, ó, örüljön velem, Ki itt van még, ó, maradjon velem, Szeresse megújuló életem, Helyettük is,
Helyettük is - Mint ahogy én Élő szíveken át Most a porladókat is szeretem.
Cookies on Poetry Cove