Kislányom, hajtsd meg a fejed! Nem mintha büszkén tartanád - De szertartás ez itt most, ládd. Vén bűnös pap: ifjú paptársamat
A Szépség egy-Isten nevében, Ki ezer változásban egy marad: Én Téged most megáldalak. Istenemnek méltatlanul bár
Hivatalos szolgájaképpen, Szolgálatára szentellek föl: Légy az Övé most már egészen. Szíveden szivárványpecsét ez,
Eszme s forma mind mélyebben tiéd - Költő vagy és költő leszel, Hirdetned kell egy száműzött Igét. Kislányom, hajtsd meg a fejed,
A Szépség egy-Isten nevében Teszem rá megátkozott kezemet. Ha van rajtad is költő-átok: Szépségben oldódjék fel mindíg
S ragyogjon a szomorúságod És világoljon messze földre - Ez legyen a feloldozásod. Kislányom, hasztalan a bánatunk,
Hogy megmutattuk túlságig magunk. Erre rendelt a Szépség-Isten minket: Kitárni kincseinket, sebeinket. És vallani, örökké vallani - -
Rá a megértő igét hallani, S mit mások tán gyóntató-papnak szántak: Fülébe gyónni az egész világnak. Erre rendelt a Szépség-Isten minket.
Mi-fajtánkból a legszemérmesebbnek, Legmimózábbnak is ez a sorsa, átka, Tragédiája s felmagasztalása. Más titka övé, de a miénk másé.
Szent szemérmetlenség: ez a költő-káté. Hiába vonnánk vissza hát szavunk: Kislányom, nem a magunké vagyunk. Kitárni sebeinket, kincseinket:
Erre rendelt a Szépség-Isten minket. Világ titkának kivallói, mi: Egy világ helyett tudunk vallani. Csak: szent legyen a „szemérmetlen” szó,
A sorsfolyóba súllyal-csobbanó. Döbbentő és hökkentő, mint a kő, Mit lezúdít egy rejtelmes tető! Gyermeki lehet, naiv ne legyen,
Rajtunk ne mosolyogjon senki sem! Felénk megilletődött részvét szálljon - De ki részvétet érez, sohse szánjon! Érzésünk levetkezett gyönge testét
Verssoraink páncélba öltöztessék! Szavunk, mint kötéltáncos a kötélen, Örvény felett fusson borotva-élen. Le ne szédüljön se jobbra, se balra,
Nagy lélekzettel az iramot tartsa, S mint a kilőtt nyíl: a célt úgy találja - Máskép, Kislányom, elveszett a játszma!
Cookies on Poetry Cove