Az állattól, mely ágaskodik bennem,
Futva futok a növényvilághoz,
Halkabb, ősibb élet üteméhez,
Titkos, bűvös mozdulatlansághoz.
Mert állat bennünk minden, ami rút,
És minden, ami szép, talán növény,
Erdők suttognak bennünk, s nádasok,
S vizirózsák a nádasok tövén.
Mi szebb: csattogó tigris-foggal járni
Vérre és kéjre mindíg-szomjasan, -
Vagy óriásfaként nyugodtan állni,
Mindegy, hogy lombosan, vagy lombtalan?
Ó, Növényország, minden szebb tebenned:
Szebb a gyümölcs, mely kín nélkül terem,
Szebb a halál és szebb a születés,
És sokkal, sokkal szebb a szerelem.
Az emberre; ki bűntől, bajtól, két víz között
Az emberre; ki bűntől, bajtól senyved,
Csak azt ne mondjátok, hogy vegetál,
Mert vegetálva százszor szent az élet,
S ahogy mi élünk: százszoros halál.