A nap leszállt, rá megzendült az erdő Alkonyi kórusa Egyszer, utolszor még, az éj előtt. Halk szárnysuhogás kelt a fák között,
Kerengve, lassan Fészekre rebbentek a madarak. Egy fenyőágon ült egy kis madár Némán, kő-mereven,
Szürkén gubbasztó kicsi szfinksz gyanánt. És meg se moccant Közelgő lépteimnek dobajára. Előtte álltam, lehajoltam hozzá:
Vajjon mi lelheti?! Így, ültőhelyében meghalt talán? Kitellett tőle, Oly döbbenetes, olyan furcsa volt.
De élt. Kicsi szeme Ha bágyadtan, ha tompán is, de fénylett, S nézett, nézett merőn valahová, - A sorsát várta tán,
S én jöttem, mintha sorsa lettem volna. Ó, sose volt még sors ily tehetetlen, Ilyen ügyefogyott. Tanakodtam, hogy mit is kezdjek véle:
Ha fészekből hullt, hogyan tegyem vissza? Ha szárnya törött, szárnyra hogy kapassam? Elpusztul, hogyha magammal viszem, Elpusztul akkor is, ha itt hagyom.
Keserves volt nekem e sors-szerep. Félénken kinyujtottam a kezem. Úgy véltem, ha már egyéb nem telik Tőlem, - legalább megsímogatom.
Akkor rezzent - s elugrott. Két lépést ugrott csak a fűbe el, Ott gunnyasztott tovább, S a sorsát nézte, nézett engemet.
Szent Ferenc zengő, hallelujás nyelvén Szerettem volna hozzá szólani - S nem jött ajkamra szó. Legyintettem lemondón, szomorún.
Otthagytam kis madár-testvéremet, Sorstalan sorsa voltam én neki, De sorstalan sors az én sorsom is: Sem elzúzni, sem fölemelni nem tud
A tehetetlen, az ügyefogyott, A gyáva kéz!
Cookies on Poetry Cove