A bölcsőjéhez invitáltatok. Eljöttem, vezetett a csillaga, De én se bölcs, se király nem vagyok. Se aranyom, s myrrhám, se tömjénem,
Se hangom már, hogy fennszóval dícsérjem, A lábam véres, üres a kezem, Sosem élt életemet keresem, Nyomomban rabföld sóhajtása rezdül,
Nyögő erdőkön loholtam keresztül, Lelkemben Erdély avarja zizeg, Én ott nem bölcsőt, de sírt őrizek. A bölcsőjéhez invitáltatok,
A sírja tájékáról jöttem én, Sírtól bölcsőig be hosszú az út, Én elfáradtam már az elején. Mit adjak nektek? Mit adjak Neki?
Mögöttem még az erdő rémei, Nem csalogány szól, - csak bagoly huhog... A bölcső előtt most leborulok. Bár bölcső-jelkép szokatlan nekem,
Temetők vándorának: idegen. A bölcsőjéhez invitáltatok. Engedjétek, hadd nézzek bele hát, Hadd lássam benne beteg szemmel is
A magyar tavaszt, a csuda-csírát, Az égigcsapó hármas csuda-lángot: Ifjúságot, szerelmet, szabadságot. Hadd merengjek a bölcsője felett,
S nézzem benne nagy ellen-képemet. Az ifjúság? Én öregen születtem, Erdélyben ősz volt, - őszült a világ, A nagy lombhullás poétája lettem.
A szerelem? Az övé roppant rózsa, Az enyém kicsi, dérütötte bimbó: Lehullt, mielőtt kinyílhatott volna. S a szabadság? Ő letört minden gátat,
Gátszakadásként jött rá a halál. Én: mint a „lassan fogyó gyertyaszál”. A bölcsőjéhez invitáltatok. Ti őrizzétek a bölcsőt tovább.
Én visszamegyek, és tüzet viszek, Lopott tüzet a Királyhágón át. A bölcsőjéből loptam a tüzet, De nekem ez a tűz csak arra kell,
Hogy húnyó fáklyám rajta gyujtsam fel, És ott, a sírja felett égjek el.
Cookies on Poetry Cove