Hálát adok, hogy a világból Oly kevés dolgot ismerek, Hálát, hogy Párist sohse láttam, S nem vonzanak a tengerek.
Hogy nem jártam a Rivierán, És járni már alig fogok, Hogy becsukódtak én előttem Idejében a távolok.
Ó láttam így is, éltem így is, Így is kínlódtam eleget. A benyomások szertevitték, S vissza nem hozták lelkemet,
Ugyan mit értem volna véle, Ha még több darabra török? S előlem milliónyi részlet Födi el azt, ami örök.
Egy kutat ástam önmagamba, Titokzatos, komor kutat. Sötét vize pár rokon-árnyat, S pár testvér-csillagot mutat.
Fölé akkora ég borul csak, Amekkora tükrébe fér. Sok lelki nábob kincse nem kell Cserébe szegénységemér’.
Testvér-csillagot, rokon-árnyat Vágyom ringatva tartani, Nem kellenek új emberarcok, Sem új világok partjai.
Elég nehéz tükrözni úgyis Tisztán, amit az ég mutat, S felásni, Isten tudja hányszor A mindíg-beomló kutat.
Erdély ege, parányi égbolt, Tündöklő testvér-csillagok: Szegénységem kútperemére Ragyogva ráhajoljatok.
Akármerre futnék el innen: Napáldozat, naptámadat Nem látna mást, mint csüggedt szárnyú, Halálos fáradtságomat.
Új világok üzenetével Uram, ne kísérts engemet. Én láttam így is, éltem így is, Így is küszködtem eleget.
A képek vad zivatarából A lelkemet már menteném. Be sok minden záporozott rám, S milyen kevés lett az enyém!
E keveset add átölelnem, És benne átfognom magam, S halálom elfelednem benne, S az életből, mi hátra van.
Hagyd haldokló lángokba kapni Kék hegyeink lélekzetét, S hagyd látnom egy harangvirágban - Szent szegénységben: gazdagságban -
A mindenségnek végzetét.
Cookies on Poetry Cove