Emlékszem, épp tizenhat éve már, Hogy átléptem a nagy Élet-kapun. Áldással, békességgel elbocsátott A kolozsvári ős collegium.
Emlékszem: épp tizenhat éve már. Künn a kertben zsongott az alkonyat S a levegőben reszketett a nyár, Hogy utolszor a katedrára léptél:
Vizsgák után - búcsúztató tanár. Megilletődtünk, mert megilletődtél. Azután szépen, egyszerűn - beszéltél, Halálos-komolyan:
Az életnek, s a magyar életnek, haj! Két kárhozatos, örök útja van. Az egyik lejtőn iramlik alá, S halál-futását mi sem köti meg.
A másik mindíg kötve tartaná Egyenes úton is a kereket. Így szóltál akkor. És minden igédnek Summája volt e végső tanítás:
„Aki ezt megérti, az nem lehet Sem Pató Pál, sem Hübele Balázs.” Én Istenem, hol van már az a nyár, És az az alkonyat,
Romok, sírok és lavinák alatt?! De én romok és lavinák alól Idáig hallom akkori szavad. Mi minden jött azóta!
Először jött a megkötött kerék. Azután hajrá, jött a rohanás! És sírba hullott millió derék... Aztán: megint a megkötött kerék.
Az elátkozott, társtalan magyar Legtöbb sebet mégis egymáson ejtett. És nem tanult - és nem felejtett. A tied volt a legrögösebb út.
Mert rajtad nem fogott a magyar átok, Mert életedbe vitted tanításod: Azért hajszoltak, azért martak vérig A Hübele Balázsok s Pató Pálok,
Te a kereket akkor kötötted meg, Amikor kötni kellett, S mikor lehetett: hagytad szabadjára. Így nő az ember belül óriást, -
Így veszt el rangot, címet, befolyást, - És így marad magára... Magára? - Nem, magadra nem maradsz. E keserves, magános magyar út,
E legrögösebb út Kálváriákon kanyarodik át. De ott állanak egy-egy állomásán A Martinuzzik, Széchenyik, Tiszák.
Kiket a vak párt-düh nem állhatott, S való mivoltukban csak az idő, És a különbek lelke láthatott. Használni a nemzetnek - bármi áron,
Munkát keresni és kötelességet, S a lényeget, - túl minden változáson. Ez az az út, A legrögösebb út.
Te erre léptél, már azon a nyáron! Hol van már az a nyár És az az alkonyat Romok, sírok és lavinák alatt?!
De én romok és lavinák alól Idáig hallom akkori szavad.
Cookies on Poetry Cove