Vándor, ki egykor viharos hegyélen Reccsenő szálfák közt ujjongva álltam, A mindenségbe veszve elenyésztem, Fenyővé, köddé, zuhataggá váltam,
- Ó olvasóm riadj, s tagadj meg engem: Én most e csiszolt márványlap fölött Este hat óra s nyolc óra között A kávéháznak poézisét zengem.
A magasságok nagy szimfóniája Törött akkordként mostan ide tér be, A hős-éneknek leolvadt a szárnya, Ide zuhant, e párás, füstös révbe!
Itten gunnyaszt e márványlap fölött, Nézi a sok imbolygó emberárnyat, Tűnődik, hogyan szerezzen új szárnyat - A kávéházban - hat és nyolc között...
Mi vonz ide? Csak Isten a tudója, Nem a szivarfüst, nem az emberek, Nem is a barbár kártya-idióma. Nem ez, nem az... tán egy-két jóbarát,
Akiknek arcát látni jólesik... Ó de hányszor ülök itt egyedül, Míg álmaim a valót színezik. Talán e zsongás, e „murmur incertum”,
Mely néha olyan, mint a szél moraja, Máskor meg mint távol hullámverés... Úgy úszom rajta, mint eloldott sajka. Talán a forró kávé hideg este,
Talán a pincér nyugodalmas arca, Ki óhajtásom előre kileste. Talán - kezdődő öreglegénységem, Mely itt örökös horgonyt vetni készül,
Sejtve, hogy ez lesz végső menedékem. És mégis van, és itt is van varázs... Ha akarom: a vaskályha ölében, Mint régi napnyugták láng-özönében,
Úgy izzik, úgy piroslik a parázs, Míg az óriás tükörablakokra Egy fenyveserdő rajzolódik jégből, A láthatatlan festő vas-kezétől
Plántálva cik-cakos oromzatokra.
Cookies on Poetry Cove