Sírt keservesen, tehetetlenül, Ideg-tépőn és szívet-szaggatón. Szülő-szív nem volt a szívem helyén, Karomra nem vehettem ringatón.
Nem segíthettem rajta semmikép. Csak néztem riadt bús poéta-szemmel, Nagy szánalommal és nagy félelemmel A gyermeket, a mások gyermekét.
A sírásában infernó jajongott, Azt hittem, összecsap a föld s az ég. Kis ajka ahogy görbült lefele, A végtelenbe kérdőjelet írt,
Azt kérdezte, hogy mért jött ő ide. Csöpp száján, e parányi résen át Kitörni, s égignyujtózkodni láttam A nagy démont: a Diszharmóniát.
Az ősök sorát láttam szertefolyni, És kis testében újratömörülve A nyomorúság kardalát dalolni. A szülők találgatták: mi leli.
Én tudtam, látón s tehetetlenül Tudtam: egy fáj: az élet fáj neki. Szegény kis szíve új kis dobverő, Mellyel a sors a vak marsot veri.
Hová, hová, minek, minek? A végzet dobját minek veritek, Szegény kis dobverők, szegény szívek? Elkábultam, - nem tudtam hol vagyok,
S az Isten velem van, vagy ellenem, - Hálát adtam, hogy nincsen gyermekem. Két pici csillag, A miriádból kettő,
Két összeillő: Az égről lefutottak. Azelőtt fenn ragyogtak, Azelőtt tükröződtek
Tavakban, tengerekben, Csillagravágyó bús emberszemekben. Most bennük tükröződik a világ. Körülbámulják ezt a szűk szobát,
E gondból rakott ember-madárfészket, Néznek kereken, értelmetlenül, Tapogatódzva, vad-idegenül, Csak pitymallik bennük a csillag-lélek,
Fénye elkopott a nagy zuhanásban. Most átfutott arcán egy sugár. Egy tűnő, húnyó, bujdosó sugár, Mely annyi sírás-zivatar között
A homlokunkra mégis visszajár. Látom üstökös-útja fordulóit: Mikor anyjára csillan: „Ismerem!” Mikor mint fényszökőkút, vagy rakéta
Lobban fel az első játékszeren. Mikor mélázva, csendes ragyogással Nyomon kíséri az első mesét. Mikor először símogatja meg
Egy kisleány rokon-tekintetét. Látom az első saját-gondolatnál S az első büszke férfi-tett után E visszatérő üstökös-mosolyt
Derengni éjbehulló homlokán. De mindhiába anyaöl és játék, Tündérmese, gondolat, szeretet: Az ürben járó üstökös-mosoly
Görbéjét kiszámítni nem lehet. Soká elmarad, ha tetszik neki, S ha tetszik, gyakrabban is megjelen, S útja szeszélyes tűz-kanyarodóit
Igazán csak Te tudod, Istenem. Azt is tudod, hogy nyomorult vagyok, Mosolyod rajtam ritkán ragyogott, Értem kivételt kedved nem tehet.
Nem rövidítheted meg a telet, Nem hosszabbíthatod meg a nyarat. És mégis kérlek, engedd visszatérni Gyakran e gyermekhez a sugarat.
Jöttünk, mentünk, beszéltünk hangosan Gyors lámpafény gyúlt, hirtelen sötét lett, Az ajtó nyílt, az ajtó becsukódott, Feldübörgött a nagyváros zaja:
Ő csak aludt. Az álma mélyebb volt a tengereknél, S a csúcsok csendjénél fenségesebb. Hol járt, ki mondja meg?
Micsoda álompartokon barangolt? Talán otthon, az igazi hazában. Aludt, mint gyökerében a virág, Aludt, mint a rügyben a rengeteg,
Aludt, mint a vetés a hó alatt. Éreztem, ez az Isten békessége, Mely minden értelemnél magasabb.
Cookies on Poetry Cove