Nem ravatalos szűk szobában:
Ott fent feküdt, a hegytetőn.
Tavaszi szél suhant felette,
Nappal a napfény nézegette,
Éjjel a csillagok, merőn.
Fölötte, a vén almafában
Rügyfakasztón, zendült az élet,
S a himnuszos, mély éjszakákon,
Míg ült szemén az örökálom,
A rügyek hozzá így beszéltek:
„Fáradt vándor, mi fénybe vágyunk,
Hozsannázunk, hogy élünk, élünk,
Virágra várunk és gyümölcsre,
S az Őszre, az ősz, méla bölcsre -
De azért - Téged is megértünk!”