Harmincnyolc esztendeig volt beteg... Harmincnyolc év... ó idő-rengeteg, Ó, csigalassan kúszó nappalok, Ó, végevárhatatlan éjjelek!
Ó, zaj, mely őrjít, ó, csend, mely gyötör, Ó, tehetetlen kín, maró csömör, Ó, nagy alkalmak örökre múlása, Kis, édes percek tovasuhanása
Hasztalanul, megfoghatatlanul, - Hiába termett datolyát a pálma S hajtott ki az olajfa vigaszul. Harmincnyolc esztendeig volt beteg,
Mindenki terhe, magának teher, - Harmincnyolc ólomlábú év alatt A fátum mindent elcserél-kever A lélekben, a mély műhely-homályban.
Ez a szív kővé keményedhetett, Túlcsordulhatott alázatosságban, Harmincnyolc esztendeig volt beteg: Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,
Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre, Ha volt önérzet benne: ronggyá válott, Ha volt szikla-dac: finom porrá málott, Feküdt a tóparton, s a tóba nézett...
A Tó, ez volt az egyetlen igézet. A Tó, a Bethesda, a gyógyulás: Leszállani szent, megszállott vizébe, Mikor rájön a nagy „háborodás”,
Mikor rászáll az Isten angyala, Súlyos szárnyával sujtja a habot, S gyöngy-buborékként a titkos mélyből Fakadnak a megmentő balzsamok.
A Tó... közel volt, s mégis messze volt, Elérhetetlen, mint a csillagok. A többiek mégis csak lejutottak, Lejutottak a bénák, a vakok
Valaki vitte, támogatta őket, Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek, S ki soká tűrt, sokáig vérezett, Egyszer mégis elsőnek érkezett.
Csak ő, csak ő nem érkezett oda... Nem volt, ki támogassa, levigye, Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen, Oly bűnös élő-halott teteme,
Hogy ember-erő el nem bírta többé. Elmúlt megint a szent háborodás, A nagy alkalom, a boldog varázs, Elszállt megint az Isten angyala.
A halott öröm utolsó leánya: A halványzöld fürtű tündér-remény, Az is a világ végére szökött. Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul
A csillagok a Bethesda fölött. De másnap reggel Jézus arra jött.
Cookies on Poetry Cove