Az üvegtestnek finomka hibái.
Holt szememben a mikroszkópium
Is alig-alig fogja megtalálni.
Ó, nem veszélyesek,
És lehet tőlük látni!
Csak - nem maradnak el tőlem soha.
Már vittem őket völgyek mély ölébe,
Vittem havasok ormaira.
Merítettem magányba, társaságba
Villanyözönbe, viaszgyertyalángba,
Végighurcoltam földön és egen:
Árnyékuk ott vonaglott mindenen.
Mit ér a kék azur,
Ha kékjén ott repülnek?
A hamvas rózsa-arc,
Ha reá települnek?
Az aranymintás alkonyat,
Ha beleszövik magukat
E minden mintát átütő
Pokoli pontok, vonalak?
A hó fehérje, dér ezüstje,
Erdők első smaragdja is, mit ér,
Ha ez az őrült szúnyog-karneval
Minden látásban, mindenütt kísér?
Jaj mit akarnak, mért jönnek velem
Végig, végig, végig az életen?!
Csak este, ha a lámpámat eloltom,
S őket a nagy rokon-sötétbe fojtom,
Csak akkor adnak pihenőt nekem.