Most átfutott arcán egy sugár.
Egy tűnő, húnyó, bujdosó sugár,
Mely annyi sírás-zivatar között
A homlokunkra mégis visszajár.
Látom üstökös-útja fordulóit:
Mikor anyjára csillan: „Ismerem!”
Mikor mint fényszökőkút, vagy rakéta
Lobban fel az első játékszeren.
Mikor mélázva, csendes ragyogással
Nyomon kíséri az első mesét.
Mikor először símogatja meg
Egy kisleány rokon-tekintetét.
Látom az első saját-gondolatnál
S az első büszke férfi-tett után
E visszatérő üstökös-mosolyt
Derengni éjbehulló homlokán.
De mindhiába anyaöl és játék,
Tündérmese, gondolat, szeretet:
Az ürben járó üstökös-mosoly
Görbéjét kiszámítni nem lehet.
Soká elmarad, ha tetszik neki,
S ha tetszik, gyakrabban is megjelen,
S útja szeszélyes tűz-kanyarodóit
Igazán csak Te tudod, Istenem.
Azt is tudod, hogy nyomorult vagyok,
Mosolyod rajtam ritkán ragyogott,
Értem kivételt kedved nem tehet.
Nem rövidítheted meg a telet,
Nem hosszabbíthatod meg a nyarat.
És mégis kérlek, engedd visszatérni
Gyakran e gyermekhez a sugarat.