Kislányom, hasztalan a bánatunk,
Hogy megmutattuk túlságig magunk.
Erre rendelt a Szépség-Isten minket:
Kitárni kincseinket, sebeinket.
És vallani, örökké vallani - -
Rá a megértő igét hallani,
S mit mások tán gyóntató-papnak szántak:
Fülébe gyónni az egész világnak.
Erre rendelt a Szépség-Isten minket.
Mi-fajtánkból a legszemérmesebbnek,
Legmimózábbnak is ez a sorsa, átka,
Tragédiája s felmagasztalása.
Más titka övé, de a miénk másé.
Szent szemérmetlenség: ez a költő-káté.
Hiába vonnánk vissza hát szavunk:
Kislányom, nem a magunké vagyunk.
Kitárni sebeinket, kincseinket:
Erre rendelt a Szépség-Isten minket.
Világ titkának kivallói, mi:
Egy világ helyett tudunk vallani.
Csak: szent legyen a „szemérmetlen” szó,
A sorsfolyóba súllyal-csobbanó.
Döbbentő és hökkentő, mint a kő,
Mit lezúdít egy rejtelmes tető!
Gyermeki lehet, naiv ne legyen,
Rajtunk ne mosolyogjon senki sem!
Felénk megilletődött részvét szálljon -
De ki részvétet érez, sohse szánjon!
Érzésünk levetkezett gyönge testét
Verssoraink páncélba öltöztessék!
Szavunk, mint kötéltáncos a kötélen,
Örvény felett fusson borotva-élen.
Le ne szédüljön se jobbra, se balra,
Nagy lélekzettel az iramot tartsa,
S mint a kilőtt nyíl: a célt úgy találja -
Máskép, Kislányom, elveszett a játszma!