Mi lehet világba már annál nagyob kín, Mint az szívnek gyötrelme, Ki magával nem bír, csak ohajt könyvezvén, Újul sebe sérelme,
Úsz sűrő könyvein, mint tenger habjain, Jaj, nincsen segedelme. Minden felől íri nyílja bánatinak, Oh, mint jajgatja sebét,
Nincsen reménsége, szomorúságinak Érhesse immár végét, Mert reátódulnak, szüntelen harcolnak, S nem várja könnyebbségét.
Szerencsétlenségnek boldogtalan célja Az bús, háborodott szív, Az ki sok sebeit jajgatva számlálja, Mert nem állandó s hív,
Kincsével kínálja, hogy veszély találja, Szüntelen ellen vív. Ha tettet is néha, kínjait tagadja, De el nem titkolhatja,
Ajaka mosolyog, de még is más tudja, Szívibe fűl bánatja, Magát halni hagyá, mint virág, ha ragya Veri és elhullatja.
Oh, én boldogtalan, nékem is ez sorsom, Jaj, jaj, sebem fájdalmi, Bánatim sokságát jelentik, ritmusim, Jaj, jaj, szívem kínjai,
Világba nincs másom, így kínlódó társom, Jaj, jaj, szívem gyötrelmi! És hogy meg nem szánja senki panaszimot, Jaj, fáj szomorú szívem,
Csak néked, Úristen, szörnyű fájdalmimot Jelenti meg bús fejem, Mostan panaszimot, rövid ritmusimot Könyves szemmel végezem.
Cookies on Poetry Cove