VILÁGOSSÁGOT!

Sötét a bánya, De égnek benne mécsek. Sötét az éj, De égnek benne csillagok.

Sötét az ember kebele, S nincs benne mécs, nincs benne csillag, Csak egy kis hamvadó sugár sincs. Nyomoru ész,

Ki fénynek hirdeted magad, Vezess, ha fény vagy, Vezess csak egy lépésnyire! Nem kérlek én, hogy átvilágíts

A másvilágnak fátyolán, A szemfedőn. Nem kérdem én, hogy mi leszek? Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok

S miért vagyok?... Magáért születik az ember, Mert már magában egy világ? Vagy ő csak egy gyürűje

Az óriási láncnak, Melynek neve emberiség? Éljünk-e önnön öröminknek, Vagy sírjunk a síró világgal? -

Hány volt, ki más szivéből Kiszíta a vért Saját javára, És nem lett büntetése!

S hány volt, ki más javáért A vért kiontá Saját szivéből, S nem lett jutalma!

De mindegy; aki áldozatnak Od’adja életét, Ezt nem dijért teszi, De hogy használjon társinak.

S használ-e vagy sem? A kérdések kérdése ez, És nem a „lenni vagy nem lenni?” Használ-e a világnak, aki érte

Föláldozá magát? Eljön-e a kor, Melyet gátolnak a roszak S amelyre a jók törekednek,

Az általános boldogság kora? S tulajdonképen Mi a boldogság? Hisz minden ember ezt másban leli;

Vagy senki sem találta még meg? Talán amit Mi boldogságnak nevezünk, A miljom érdek,

Ez mind egyes sugára csak Egy új napnak, mely még a láthatáron Túl van, de egykor feljövend. Bár volna így!

Bár volna célja a világnak, Bár emelkednék a világ Folyvást, folyvást e cél felé, Amíg elébb-utóbb elérné!

De hátha ugy vagyunk, Mint a fa, mely virágzik És elvirít, Mint a hullám, amely dagad

Aztán lesímul, Mint a kő, melyet fölhajítnak, Aztán lehull, Mint a vándor, ki hegyre mászik,

S ha a tetőt elérte, Ismét leballag, S ez így tart mindörökké: Föl és alá, föl és alá...

Irtóztató, irtóztató! Kit még meg nem szállott e gondolat, Nem fázott az soha, Nem tudja még: mi a hideg?

E gondolathoz képest Meleg napsúgár a kigyó, Mely keblünkön jégcsap gyanánt Vérfagylalón végigcsuszik,

Aztán nyakunkra tekerőzik, S torkunkba fojtja a lélekzetet - - -