Van-e szebb lánc a világon,
Mint mely minket összefűz?
Bűvös karikába gyüjte
Minket a szent honfitűz.
Sír volt keblünk, és halottja
Volt a hazaszeretet;
Nagyszerűen űljük e föl-
Támadási innepet!
Nemzetünk, e nagy folyó, mely
Mindig százfelé szakadt,
Egyesítve innepénél
A különvált ágakat.
Millió és millió száj
És egyetlen hang legyen,
Mely kiáltsa lelkesedve
A magasztos innepen:
„Elfogadjuk, bármi durva,
Amit a hon méhe szül;
Bármi lágy és bármi pompás,
Semmit, semmit e kivül!”
És ne szóljon áldozatról,
Lemondásról senki sem;
Kötelesség! mit az ember
Hon jólléteért teszen.
S a király a honnak atyja,
Mint valóban jó atyánk,
Karjait kiterjesztendi,
És az áldást mondja ránk.