Nem úgy van, amint volt. A földön
Minden mindegyre változik.
Multam s jelenkorom két testvér,
S egymást tán meg sem ismerik.
A tenyeremben hordtam egykor
Szivem, barátsággal tele;
Nem volt szükség, hogy kérjék tőlem:
Magam kináltam mást vele.
Mostan ha kérik szívemet sem
Adom, nem adom senkinek.
Azt hazudom, ha jőnek hozzám:
„Nincsen szivem, eredjetek!”
Egykor ha szerelemre gyúltam:
Plátói szerelem vala.
Oly szentül hittem, hogy minden lyány
A mennyországnak angyala.
Azt hittem!... most tudom, hogy inkább
Ördög, mint angyal a leány;
S nem sírok, ha nem kellek egynek,
Akad helyette akarhány.
A hazaszeretet napom volt,
Mely melegíté lelkemet;
S mi mostan? holdvilág, mely sárga
Hideg sugárt arcomra vet.
Egykor ha a világ megbántott,
Kivánkozám a sírba le;
Most, épen mert bánt, élni vágyok,
Dacolni van kedvem vele.
Agyag voltam, hig, engedékeny,
Egy ujjal is átszúrható;
Márvány vagyok... ki rám lő: rólam
Rá visszapattan a golyó.
Fehér bor, szőke lyány, fényes nap
Hatottak egykor lelkemig;
Vörös bor, barna lyány, sötét éj,
Kedvem most bennetek telik!