Míg a földet gyász temette,
Dúlván fergeteg felette
Pusztaságnak vad telén,
Mért virúla bájos éden
Kebelemnek belsejében?
Mert rózsámat ölelém.
Most, midőn a szép tavasznak
Uj virányi illatoznak
A mosolygó téreken;
Mért vagyon tél kebelemben,
Puszta, gyászos, véghetetlen?
Mert rózsám nem ölelem.