VAJDAHUNYADON

Fogadjatok be, ti dicső falak, Fogadj magadba, híres ősi vár! Légy üdvezelve... hol a hős lakott, A költő ottan lelkesedve jár.

Mily hős lakott itt, a nagy Hunyadi! Mily lelkesűlés éget engemet! Szivemnek hangos dobbanásai, Beszéljetek ti ajkaim helyett.

Itten lakott, tán olykor épen itt Gondolkodék e bástya tetején, Innen tekintett a jövőbe ő, Ahonnan most a multba nézek én.

Itt pihené ki fáradalmait, Midőn elzúgtak a kemény csaták, Melyek Konstantinápoly tornyain A büszke félholdat megingaták.

Jó pihenő hely... csendes szép magány Mélyen lehajló völgynek zöld ölén... Itt lenn a vár; nem éri vihar Még a zászlót sem tornya tetején.

El van rejtezve a világ elől E szent magány; beléje más nem lát, Csak messziről fehér fejével a Hegyek nagyapja, a vén Retyezát.

Szólott Hunyadvár bámuló gyönyörrel: „Kit látok? oh kit látok? Hunyadit! Megjöttél hát, oh hősök hőse, végre, Kit vártalak négy hosszu századig.

Én hittem azt, hogy vissza fogsz te jőni, Ez a hitem volt, mi erőt adott, Hogy el ne dőljek, hogy viselni bírjam A négyszáz éves gyászt és bánatot.

És megjövél... légy hévvel üdvezelve, Hosszan várt vendég, oh hős, oh apám! Csak az fáj most, hogy nem tud sírni a kő... Örömkönyűimet hogy ontanám!”

Felelt a vendég: „Sajnállak, szegény vár, Hogy örömedet el kell rontani!... Csalatkozol: nem az jött, akit vártál, Az én nevem Bem, és nem Hunyadi.”

Szólt vissza a vár: „Én azzal törődjem, Mi volt akkor s mi mostan a neved? A név mulandó, változékony; ami Örök, azt nézem én, a szellemet.

Nem a nevedről, hanem szellemedrül S annak müvéről ismerek reád: Az vagy, ki voltál, négyszáz év előtt s most Te mentetted meg a magyar hazát!”