Szent a költő lantja. A föld működését Csillagtáborából Őrszemekkel néző
Isten adománya; Ő beszél a rezgő Húrok énekében, Majd vigasztalólag,
Majd pedig fenyítve. Mint a nép erénye Elvetett magvából Vagy konkolyt arat, vagy
Tántorodva lép a Nemesebb törekvés Tiszta ösvényéről A lealjasúlás
Iszapos gödrébe. Szent a költő lantja, És nekem nagyon fájt Látnom, hogy van olyan,
És hogy nem kevés van, Aki e szentséghez Nem fél vakmerően Nyúlni szennyes ujjal,
S hogy csak fényes álarc Sok költő beszéde, Mely sötét szivének Foltjait takarja.
Szebb örömeimnek Napja volt azon nap, Melyben a te kebled Rejtekében láttam,
S láthatám, hogy benned Egy a költő s ember, Hogy dalod s dalodnak Kútforrása, szíved,
Tiszta egyaránt, mint A nap és sugára. Bizalommal adtam Kezemet baráti
Szorításra, és te Vissza nem taszítád; S ha Etelke meghűlt Szíve ott alant nem
Porlanék a sírnak Hold- és csillagatlan Éjjelében: ah, ugy Tán nemcsak barátod
Lettem volna egykor. Megtörtént!... a multat A jelen keserve, A jelen siralma
Vissza nem teremti. Enyhítsd legalább te, Enyhítsd a barátság Balzsamolajával
Veszteségem sebjét, És ne bánd, ha olykor Elmerengve csüggök Bámuló szemekkel
Hitvesednek arcán, Oh, ne bánd, barátom! Hamvadó testvére, A szegény Etelke
Elvesztett vonásit Keresem csak ottan; S ha lelek közűlök Bárminő kevést is:
A reménynek eldőlt Tündércsarnokából Szent ereklyeképen Tartom emlékimnek
Drága kincstárában, S őrzöm a felejtés Eltörlő kezétől, Mint a megfagyástól
Őrzi a világot A meleg verőfény.
Cookies on Poetry Cove