Ifjúkoromnak ébredése
Ah, oly tündéri, szép vala,
Miként a koszorús tavasznak
Varázst mosolygó hajnala.
Hű lyányka dűle karjaimba,
Hű lyányka csókja égete,
S mennynek röpíté képzeményim
Hesper-tüzű tekintete;
S az érzemény, mely lelkesítve
Dagasztá e meleg kebelt,
Rózsás berek lombsátorában
Szelíden ömlő dalra kelt.
Lejárt az év, s a fáradatlan
Idő uj évet alkota,
A kellemgazdag ifjuságnak
Elhulla bájvirúlata;
S nincs már a lyányka karjaimban.
És hervad a fantázia,
Az istenítő boldogságnak
Ekkép ki kelle halnia!
Ti, fönt a menny kék tengerében
Mosolygva fürdő csillagok!
Trónjához a szent végezetnek
Olyan közel kik állotok.
Melyik ragyog reményt szivembe,
Melyik ragyog közűletek?
Hogy egykor még örömre kelni
Nem lészen tiltva véletek;
Akár a lyányka hű ajkáról
Szedvén új édes csókokat,
Akár ha szárnya képzetemnek
Dicsőbb világokhoz ragad.