Fölhangolom olykor a lant idegeit,
Megzengeni téged, o kellemes élet!
- Mert kellemes az, noha sok sebet ejt,
És rengetegekbe nem egy uta téved.
De bármi magasra törekszik a dal,
Bármint csalogassam az életi mézzel:
Mélázva örömtelen hangjaival
Mindenkor a sírban, a sírban enyész el.
Kivánatos a tavasz éke nekem,
Indúlok is olykor örűlni virághoz;
S mig kertbe röpíti sugárit a szem,
Lábam temetői keresztek alá hoz.
Itt élek a szív komoly álmainak
A halk temető morajatlan ölében;
Ákácai lombja rezegve inog,
Hintázza az est fuvalomja szelíden.
A szobrok a domboru hant elején
Mindannyi betűi egy isteni lapnak;
Nagy gondolatit mikor olvasom én;
A sírba, a sírbul az égbe ragadnak.
Bús tompa harang konog a faluban.
Új gödröt amott komor emberek ásnak.
Gyászhangja kiséri áhítatosan
A holtat honához a hamvadozásnak.
Sejtése szivemnek aligha csaland:
Nem messze lehet keze már az időnek,
Mely engem is ágyba tesz itten alant,
S szememre halál örök álmai jőnek.
Isten neki! üssön, ha ütnie kell,
Mely pályafutásom elállja, az óra;
Létem fonalai, szakadozzatok el,
Társim, bucsucsókot a hervadozóra.
S mit sorsom elérni nem engede, nem!
Bár vágyaimon koszorúba szövődék:
Isten veled, égi virág... szerelem!
S föld hajnali csillaga, napja... dicsőség!