Esős idő van; szürke a menny, Mint a bakancsos-köpönyeg. Arról szó sincs, hogy kiderűljön, Sétálni hát már nem megyek.
Mit kéne tennem? feleséget A jóisten még nem adott; Ha feleségem volna: véle Majd eltréfálnám a napot.
Pipára gyujtok, s az esőnek Halk susogását hallgatom, És végigszállok gondolatban A messze fekvő multakon.
Sokon mentem már én keresztül, Sok jót értem, de több roszat, S nagyrészt magamnak kell köszönnöm, Hogy megvalljam az igazat.
Könnyelmüség, könnyelmüség! ez Gyakorta oly lépésre vitt, Melynek később vásott fogakkal Ettem fanyar gyümölcseit.
De bátran mondom: más hibám nincs A könnyelműségen kivűl, S ez majd a maga idejében Az ifjusággal elröpűl.
Viszontagságos életemnek Egy hű, igaz barátja van, Egyetlen ő, ki nem hagyott el Balsorsom háborúiban.
Velem volt ő, mig a hazában Bujdosva jártam, mint a vad, És ittam a forrás vizéből, S alvám a szabad ég alatt;
Velem volt ő, mig a hazán túl Naponta négy krajcár dijért Hiven fogyasztám a katonák Sületlen, sótlan kenyerét:
Velem volt ő, mig a könyűkkel Sózott szinészi kenyeret Megpaprikázták bosszusággal Ármánykodó gazemberek.
Ez egy barátom a költészet. Ő volt mindenkor énvelem, Verseltem én minden bajom közt A színpadon s az őrhelyen.
Leend-e haszna verseimnek? Túlélik-e majd apjokat? Ragyognak-e holdként fölöttem, Ha sírom éje befogad?...
De már derűl! szivárvány támad Amott a rákosi mezőn, Sétára hát... csak el ne csipjen Valamelyik hitelezőm.
Cookies on Poetry Cove