SZÉPHALMON

Te, a nemzet-hálátalanság Égbekiáltó némasága, A nemzet-szégyen Káin-bélyege, Oh Széphalom!

Azért kellett-e csak Hozzád zarándokolnom, Hogy egy hajtásra oly hosszút igyam A keserűség poharából,

Amilyet eddig még talán nem ittam?... Ez volt tehát A múzsák egykori tanyája, Hol most haszonbérlő zsidó lakik?

Azon szobában, Melyben Kazinczy Ferenc Élt s kilehelte tiszta lelkét, Most piszkos nyávogó porontyok

Hentergenek, S a szentek szentéből, nejének Szobájából ím kamra lett, Mely ronda lommal van tele.

Ki innen e falak közül! Félek, hogy a ház rám szakad, Mert nagy teher nehezkedik rá: Az isten átka. - -

Nagy ég, a pompás kert mivé lett! Még mostan is mosolyg, mosolyg, De szívetszaggatólag, Mint a megőrült szép leány.

Elvadulának a gyümölcsfák, S alattok fű terem buján, Sürűn és magasan; Tán el akarja rejteni

A pusztulásnak szellemét, Mely itt két kézzel dolgozik, Vagy az utat akarja Elfödni, mely a sír mellé vezet,

Hogy a halottnak nyúgodalmát Ne háborítsa senki, Mert nyúgalomra nagy szüksége van, Kit hetven évig üldözött az élet.

Itt nyugszik ő Vad fák és vad füvek körében, Fölötte hófehér szobor... Miért fehér? miért nem fekete?

Vegyétek el s tűzzétek föl helyébe Sötét sorsának zászlaját! Oly bántó e fehér hazugság. - És ezt is özvegye

Állíttatá, ez oszlopot; De könnyen telt ki tőle, Mert nem maradt több, Csupán hét árva gyermeke.

S miért tett volna oszlopot Sírjához a haza? Hiszen mit tett ő a hazáért? Miatta hét esztendeig szivá csak

A börtönök dögvészes levegőjét, És csak fél századig Tartá vállán, mint Atlasz az eget, A nemzetiségnek ügyét.

Magyar nemzet, most nem volnál magyar, Ő akkor volt az, midőn senki sem volt, Midőn magyarnak lenni Szégyen vala.

És te, hazám, te így fizetted őt! Mig élt: fázott és éhezett, S most sírja olyan elhagyott, Mint számüzötté,

Ki idegen földön vesz el. - Hálás haza, A szent halott nevében Vedd forró köszönetemet!

Ha gyermekem lesz, Ki arra készül, Hogy néked éljen: Ide fogom majd őt vezetni

E sírhalomhoz... buzditásul.