Szép levél, amelyet írtál,
Életemnek élete!
Benne elméd minden fénye
S szíved minden melege.
Oly forróan fested és oly
Édesen szerelmedet,
És, ki hinné? nékem mégis
Fáj, nagyon fáj leveled.
Egy redő űlt homlokomra,
Amidőn elolvasám,
S e redő fáj, mintha késsel
Hasították volna rám.
Leveled virágbokor, de
Kígyó lappang a tövén.
Keresém és nem lelém meg,
De csipését érzem én.
Készakarva vagy nem tudva
Bántod ekkép lelkemet?
Mely téged oly véghetetlen
És csak tégedet szeret.
Ezt kellett tehát megérnem,
Hogy az üssön új sebet,
Akinek megorvosolni
Kén’ a régiebbeket.
Fuldokoltam a habokban,
S kezemet fölemelém...
S te, hogy mélyebben taszíts be,
Csak azért jöttél felém?
Jer, leány, és csendesíts le,
Jer, s nyugtass meg engemet,
Mert az első sziklakőnél
Szétloccsantom fejemet!