Nem csoda, ha ujra élek,
Mert hisz ujra láttam őt!
Visszaszállt belém a lélek,
Eszmélek, mint azelőtt.
Kín s reménység kebelemben
Ujra fáklyát gyujtanak,
És e fénynél e teremben
Kergetőznek, játszanak. -
Tudni most csak az szeretném:
Mi volt e találkozás?
Csak azon tünődik elmém:
Véletlen vagy számitás?
Oh e lyányka oly rejtélyes,
Szíve olyan mély folyam,
Hogy szemem, bármilyen éles
Néz beléje hasztalan!
Rejtély vagy te, lyányka, nékem,
S állsz megfejthetetlenűl;
Kárhozatom? üdvességem?
Egyik a kettő közül.
Oh de melyik?... törhetetlen
Lánc körűlem e titok;
Vonna már el sorsom innen,
És nem szabadúlhatok.
Bontsd ki, lyányka, e titoknak
Fátyolából homlokod,
Mert én addig el nem hagylak,
Míg le nem hull fátyolod...
Jaj de kell, kell mennem, bárha
Bizonytalanság kisér;
Úr a sors, hajlok szavára,
Ő parancsol és nem kér.
Elmegyek, de nem örökre!
Majd ha fris virágokat
Hint a tavasz fürteidre,
Dalnokod meglátogat.
Én leszek az első fecske,
Mely tihozzátok röpűl,
S minden reggel, minden este
Cseveg ablakod körűl.
Le a kertbe, a mezőre
Együtt járunk, úgyebár?
S nézzük, lyányka, a föld vére,
A patak, mi pezsgve jár.
Nézzük majd a sok virágot,
Amint nyílnak kelyheik,
S ha ezeket nyílni látod,
Szíved is tán megnyilik.