Ne bántson az meg, fényes napvilágom,
Ha arcom néha elsötétedik;
Nem lehetek én, bármiként kivánom,
Még előtted sem folyton-folyva vig.
Nyugtasson meg, hogy ilyenkor szivembe
A bánatot nem te hozád vala...
Hogyan szereznél bánatot nekem te,
A földnek égnek legjobb angyala?
Egészen más az, amért engem néha
Kisértetes halványság színe fed;
Én egy szellemnek vagyok martaléka,
Mely meg-meglátogatni nem feled.
Hiába kérem, hasztalan esengek,
Hogy hagyjon el, hagyjon magamra már;
Kérlelhetetlen, siket ő! nem enged,
Talán örökké vissza-visszajár.
Sokszor, midőn a kéj legédesb nedve
Érinti már-már szomjas ajkamat,
Megjelenik... kezem megáll ijedve
És földre ejti a telt poharat.
E szellem a mult! mult időm emléke,
A legvadabb, legborzasztóbb alak,
Mit egy pokoli bor hevétül égve
A sors viszályi kigondoltanak.
Ezen szellemnek vagyok odavetve;
Fel-feltör hozzám sírja mélyibül,
S míg súgja rémes ígéit fülembe,
Lelkem lelketlen sziklává kövül.
Ne szólíts ekkor, úgysem értenélek,
Édes hangod sem hatna szívemig;
Várd el békében, míg a jelenésnek
Irtóztató órája eltelik.
Körűlem ilyen álom fon hideg kart,
S miatta mégis mennyi a kinom!
Álom csupán... de mit használ? amig tart,
Eszembe nem jut, hogy csak álmodom.