Midőn nagyon bánt a vad fájdalom,
A várost, a világot elhagyom,
S oda megyek ki, hol az emberek
Napestig mélyen alva fekszenek,
De ha az óra éj felére jár,
S felhők közt búsong sárga holdsugár:
A szendergőknek álma megszakad,
S elhagyják mély, sötét tanyájokat,
S fehér ruhában járnak tétova,
Mig hajnalt hirdet a kakas szava.
Idemegyek, a temetőbe, én
Fájdalmaimnak vészes éjjelén,
S ha itten, drága sírhalmom felett
Könyűimnek forrása megered,
És a könyűkhöz sóhajom vegyűl:
Fájdalmam lassacskán lecsendesűl.
Akkor leszek ám még majd csendesen,
Ha melléd fekszem, édes kedvesem!