Mért vagyok én még a világon, ha már Átéltem minden szenvedéseket? Végeztem pályám... mert hiszen az ember, Hogy szenvedjen, csak azért született.
Mért vagyok én még a világon, hisz már Láttam mindent, mi látható van itt; Látám a jónak örökös bukását S a rosznak örök diadalmait.
Hallottam már az éhezők nyögését S dorbézolási kurjantásokat, Hallottam már a csalogányt dalolni És csörömpölni a rabláncokat.
Tudom, hogy így volt ezredév előtt s hogy Ezred multán is ekkép lenni fog... Mindent tudok, mindent hallottam, láttam, Hát mért élek még? mért meg nem halok?
Vagy tán valólag a világ nem ilyen? Ily szomorúnak én látom csupán? Én látom így csak, keresztülnézvén a Kétségbesésnek sötét fátyolán?
Mindegy... elég, hogy én kétségbeestem, Elég, hogy én elkárhozott vagyok, Hogy engem éles, égő körmeikkel Tépnek, szaggatnak a rosz angyalok!
Szakadj meg, szívem! hagyj el engem, élet! Fogadj öledbe, mély öledbe, föld! Borúlj reám, sír! és te, fergeteg, jőj, Hogy rólam a sírhalmot elsöpörd!
Söpörd el s szórd ki összeporlott csontom, S szórd el csontommal hírem-nevemet... Ne tudja senki se, hogy egykor ilyen Megátkozott teremtmény létezett!
Cookies on Poetry Cove