Mióta elváltam édes szeretőmtül,
Velem volt emléke, szűntelenűl velem;
Valamint a három napkeleti királyt
A csillag, ugy kísért engem a szerelem.
Hagyj el most, szerelem, hagyj el, szép csillagom,
Nem neked való hely ez, ahova értem;
Vagy ha el nem maradsz, fátyolt vetek reád,
Hogy szembekötve jőj át a csatatéren.
Csatatér ez a sík, szent csatának tére,
Mert a szabadságért harcolának rajta,
Oh árva szabadság, haldokló kezedből
Undok árulás a fegyvert kicsavarta.
És a hősök, kik itt a hazáért vívtak,
Hazátlan bujdosók, földönfutók lettek,
És a latrok, kik a hazát elárulták,
Urak lőnek... oh, szív, szívem, ne repedj meg! -
Tavaszi délután, verőfényes idő,
Az égen kis fejér felhők uszdogálnak;
Hattyusereg tán e felhőcsoport? vagy a
Hősök szellemei, kik itt elhalának?
Csend van körülöttem, tünődöm, tünődöm...
De mit állok még itt? mért odább nem megyek?
Végzém, amit kelle: elmondtam legszörnyűbb
Átkomat, s elsírtam legszentebb könnyemet.