Jut még eszedbe a fiú? kivel Együtt cepelted a vándorbotot, Mely koldusbotnak is beillenék, Midőn a sorsnak fényes kedve nincs;
És ez nem éppen olyan ritkaság Szinészre nézve, mint boldogtalan Magyar hazánkban a hű honfigond. - Lásd, én reátok még emlékezem,
És elfeledni nem fogom soha A jót s roszat, mely ott közöttetek Mult napjaimnak osztályrésze volt. Előttem áll a délután, midőn
A színészetbe béavattatám. Barangolék föl és le céltalan A nagy hazának minden tájain. Tarisznyámban, mit hátamon vivék,
Nem mondhatom, hogy nagy volt a teher, De a nyomor, mint ólom, megnyomott. Könnyíte rajt a víg könnyelmüség, Mely útaimban hű társam vala.
Ekkép juték egy nyári délután Egy kis városba; fáradt lábaim A fogadóban megpihentenek. - Vendégszobája egyik oldalán
Helyet szerényen színpad foglala. Mire való is már a fényüzés?... Azon tünődtem épen: kérjek-e Ebédet vagy se? hát ha majd sovány
Zsebem bicskája szépen benntörik? Az ajtót ekkor megnyitá egy ur; Volt bennem annyi emberismeret, Ráfoghatnom, hogy nem más, mint szinész.
Fején kalapja nagybecsű vala, Mert Elizéus prófétával az Rokonságban volt... tudnillik: kopasz. Kabátja új, a nadrág régi rongy,
És lábát csizma helytt cipő födé, Alkalmasint amelyben szerepelt. „Thalia papja?” kérdém. - „Az vagyok; Talán ön is?” - „Még eddig nem.” - „Tehát
Jövőben? fölség...” - „Azt sem mondhatom.” Vágtam szavába; ámde ő rohant, S vezette gyorsan az igazgatót. Fehér köpenyben az igazgató
Jött üdvezelni engem nyájasan: „Isten hozá önt, tisztelt honfitárs! Lesz hát szerencsénk önhöz, édes ur? Imádja úgye a müvészetet?
Ah, jóbarátom, isteni is az! S önnek szeméből olvasom ki, hogy Szinészetünknek egykor hőse lesz, És kürtölendik bámult nagy nevét
A két hazának minden ajkai... Ebédelt már ön? itt az ételek Fölötte drágák, s ami több: roszak. Az ispán urtól őzcombot kapánk,
A káposztából is van maradék - Ha meghivásom nem méltóztatik Elútasítni: jó ebédje lesz.” Igy ostromolt a jó igazgató,
Forgatva nyelve könnyü kerekét. Én nem rosz kedvvel engedék neki. Menék ebédre, és ebéd után Beiktatának ünnepélyesen
A társaságba - nem kutatva: mi Valék, deák-e vagy csizmadia? Másnap fölléptem a Peleskei Notáriusban. Hősleg működém
Három szerepben, minthogy összesen A társaságnak csak hat tagja volt. - Egy ideig csak elvalék velök; Faluzgatánk jó- s balszerencse közt.
De a barátság végre megszakadt, Mert én utáltam a nyegléskedést, A sok „utószor”-t, a görögtüzet, S tudj’ a manó, mily csábitásokat.
A társaság is végre szétoszolt Egymást érő bel- s külviszály miatt; S én újra jártam széles e hazát, Mignem keblébe vett más társaság.
Mit ottan, itt is azt tapasztalám, S tapasztalásom nem volt olyatén, Mely kedvre hozta volna lelkemet. Kenyért keresni színészek leszünk,
Nem a művészet szent szerelmiből, S haladni nincsen semmi ösztönünk. „Pártolj, közönség, és majd haladunk,” Mond a szinész: és az meg így felel:
„Haladjatok, majd aztán pártolunk;” És végre mind a kettő elmarad. Nem is hiszem, hogy a szinészetet Becsülni fogják, míg ez befogad
Minden bitangot, gaz sehonnait, Kik a világnak söpredékei, S itten keresnek biztos menhelyet. Barátom, ez fájt énnekem s neked,
Ez keseríte minket annyira. Az isten adja, hogy minél előbb Akképpen álljon szinmüvészetünk, Amint valóban kéne állnia.
Cookies on Poetry Cove