Koszorút kötöttem Cserfa-levelekbül, Harmat csillog rajta Örömkönnyeimbül...
Kinek adnám én ezt, Kinek adnám másnak, Mint vitéz Lenkei Huszárszázadának?
Ez ám csak a század, Ezek a legények! Ősapáink mellé Odaillenének.
Romlatlan bennök a Régi jó magyar vér... Bár adhatnék nekik E dalnál nagyobb bért!
Dicső fiak ők! s ha Énnekem nem hisztek, Ám nézzetek oda, Hogy mit cselekesznek.
Én elhallgatok, az Ő tettök beszéljen... Százszor kiáltjátok Majd rájok az éljent.
A Dniester vizén Túl, Mariampolban, Lengyelország földén Egy huszárezred van.
Szép magyar huszárok, Fiatal legények, Kutya-bajuk... vígan Miért ne lennének?
Vigan vannak, össze- Verik bokáikat; De van ott egy század, Amelyik nem vigad.
Míg világát éli A vidám ezered, Közűlök egy század Búbánatnak ered.
Miért búslakodtok Jó magyar huszárok? Némelyik szeméből Könny miért szivárog?
„Hogyne búslakodnánk, Hogyne búslakodnánk, Mikor veszélyben van Édes magyar hazánk?
Rútul feni fogát Rája tót, rác, német, Hogy az istennyila Őket ott ütné meg!
S minket, kik a hazát Védeni szeretnék, Itt idegen földön Tart a kötelesség.”
Igy emészti őket A bú és a méreg... Összesúgnak-búgnak... Vajon mit beszélnek?
Hangjaik suttogók, Arcuk titokteljes... Egy nagy szándékjok van, Nagy és veszedelmes.
Milyen gonoszságot Forralnak magokban, Hogy nem beszélnek fönn- Szóval, csak titokban?
Mily istentelenség Forog elméjökben, Hogy alattomban kell Eljárniok ebben?
Nem istentelenség, Amit ők akarnak: Segítséget vinni A bántott magyarnak,
Segítségül menni Hazájok földére, Melyre immár foly a Gazda-nemzet vére.
Ez a jó huszárok Szívbeli szándoka, És hogy ezt titkolják, Van annak nagy oka...
Odajutottunk már, Hogy csak titkon lehet Tégedet érezni, Szent hazaszeretet!
Éjnek éjszakáján Kiállott a század Od’ a partra, melyet A Dniester áztat...
A folyónál pihent Egykor vitéz Árpád, Mielőtt bevette Attila országát.
E szent helyen álltak A derék huszárok, Itten nyílt ama szent Esküvésre szájok,
Hogy meg fogja őket Látni Magyarország, Hogy Magyarországot Védelmezni fogják!
És midőn az esküt Elmondották vóna, Beléugrattak a Dniester folyóba,
S jó paripáik az Éji sötétségben Általusztak velök Szépen szerencsésen.
S jöttek hazafelé, Jöttek, jövögettek, Hát egyszer mögöttök Kit pillantanak meg?
Lenkei kapitány, Az ő kapitányok, Ez iparkodott nagy Sebesen utánok:
„Álljatok, legények, Forduljatok vissza, A generális küld, Hogy híjalak vissza!”
Hanem a huszárok Nem fordultak vissza, Sőt a kapitánynak Igy feleltek vissza:
„Kapitány uram, mi Engedelmeskedünk Ugy, ha előre megy, És nem hátra velünk.
Vitéz kapitány úr, Legyen a vezérünk, Ilyen ember kell, mint Kapitány ur, nékünk!
Annyi szent, hogy minket Vissza nem visz innen Sem a generális Sem pedig az isten.
Kötelességünkről Ne beszéljen nékünk, Szentebb a haza, mint A kötelességünk!”
Tőről vágott magyar Ember a kapitány, Nem igen téríté Seregét ezután.
Ment velök, nem hátra, De szépen előre, És elértek édes Hazájok földére.
Itt a haza földén, Hová vont szívetek, Forró öleléssel Üdvözlünk titeket,
Vitéz jó testvérek, Üdvözlünk ezerszer... Beszéljen akármit A hadügyminiszter!
Cookies on Poetry Cove