Ádáz koporsó zordon éjjele!
Mivé tevél te oly sok örömet?
Mivé tevél te annyi szép reményt?
Mely zsenge a szülői szív felett,
Mely egy kéjparadicsomot igért
Rózsás jövendő boldog karjain;
Kegyetlenűl mind elragadtad ezt,
Csak romja áll még: a keserv, a kín!
Oh, a szülők! ha sorsok vészt zudít
Keblökbe dúlni és pusztítani:
Ki fog miként egy égnek angyala
Bút űzve rájok felmosolygani?
Nyugodjatok meg, szerető anya!
S te bús atyának gyászló kebele!
Kedves Lenkétek, ah, nem lészen ő
Temetve itt e sírnak mélyibe.
Hol a teremtő széke tündököl
Felhők felett a csillagezreden:
Tekintsetek fel, egy szelíd sugár
Leng ottan rátok csendes éjeken.
És e sugár az ő szép szelleme!
Az angyalok között ott múlat ő,
Imádva istent, hogy boldog legyen
A kor, mely a kedves szülőkre jő.
S örvend előre a jövő felett:
Midőn az alkotó székéből int,
S a drága magzat, s a kedves szülők
Egymást vigadva ölelik megint.