A kürtkebelbe fú Lehel, S a kürt riadva énekel Vad éneket csatára; S szilaj szikrát ezer szem hány,
És nyúl kifent acél után Ezer kéz, hallatára. A kürtnek harsogó szava Még egyszer szálla tétova,
És összeütközének: Hadúr világduló fia S a bosszuló Germánia; Mind harcszomjas legények.
Iszonyterhes lön a csata! Vérnek patakja árada Mezők tiport füvében, És por közé a hadfiak
Sürűn omolva hulltanak, Mint gabna jégesőben. Még dúl soká az ütközet, Még diadal nem nyujt kezet
Sem ennek sem amannak. Még a koromsötét halál Honába kard csapásinál Ezren s ezren rohannak. -
A sors kockája vetve van! És haj! seregje csúfosan Leverve nyög Lehelnek. S kiket nem ére a halál
Kardok duló csapásinál, Rabláncon vesztegelnek. „Hogy többé ránk ne törjetek, Bitóra tüstént véletek,
Rablók gonosz csapatja!” Kihez hajolt a győzelem, Parancsszavát a fejdelem Ily büszkedurván adja.
„Elő vezér! elő veled; Elsőség illet tégedet, Hadd lássuk szörnyu képed. Olyan magasra emel-e
A magyarok nagy istene, Mint én emellek téged?” S a porba tipratott kebel Fojtott dühérzeményivel
A hős előre lépett, És szóla: ‘Fejdelem! kegyed, Látom, határtalan; egyet Engedj hát kérni tőled.
A kürt éltem hű társa volt; Ő annyi vért és viadalt Karom között szemléle. Ez óra tőle elszakaszt;
Hagyd még egyszer megfúnom azt, Hagyj elbucsúzni tőle!’ És zúg dörögve rémitőn A kürt ismét Lehel kezén;
S hogy harsogtatta szerte: Rá szent hevűlet lángja száll, A győző fejdelemnek áll, És véle őt leverte!
‘Te fölmagasztalsz,’ e szavak A hősi ajkon hangzanak, ‘És én a porba váglak!’ S megybátran, míg önérzete
Arcára kéjsugárt vete, Elébe a halálnak.
Cookies on Poetry Cove