Mennydörg az óriás kürt Lehelnek ajakán. Örvendve nyúl ezer kar Kifent acél után.
Vérszomjazó örömben Szikráznak a szemek, Telt a kebel dicsétől Harc nagy reményinek.
Jaj annak! aki ellen E nép kardja száll. Jaj annak! sorsa lészen Gyalázat és halál.
Még egyszer zúg riadva A szélvészhangú kürt S az alemann seregre A dúló szittya tört.
S vérnek patakja árad Az eltiport mezőn, Kietlen rém-halommá A holtak teste lőn.
Még vínak oly erősen, Oly fáradatlanúl! A szittya kar csapásin Sok alemann kimúl.
De nyugot népe nem fogy, Elhullott száz helyett Konrád hatalmas szóval Idéz új ezeret.
És haj fordít a kockán Az inda-végezet, És haj a magyaroknak Romlása érkezett.
Zajtalan áll a Gyász-arcu csatahely, Bátor leventék Elhullott ezrivel.
Győzött a teutón. A hosszu harc után Rabság Lehelnek, Megtörött had román.
„Rablók! hogy többé Reánk ne törjetek: Akasztófára Egyig most veletek!”
Mond nagy kevélyen A győző fejdelem, És a bakóknak Vad serege ott terem.
„Vezér, jer, illet Elsőség tégedet, Elő, hadd lássuk Félt hősi képedet.
Olyan magasra, Miként én, emelt-e A magyaroknak Hatalmas istene?”
‘Fejdelm, oh látnom, Határtalan kegyed, Azért hadd kérjek Tőled tehát egyet:
És teljesítsed, Kivánatom csekély.’ Előre lépve Ekkép Lehel beszél.
‘Éltemnek a kürt Olyan hű társa volt, Mellette vívtam Sok véres viadalt.
Halálom tőle Örökre elszakaszt; Engedd utószor Megharsogtatnom azt!’
S megriad a kürt Lehelnek ajakán, Miként oroszlán Erdői vad tanyán.
S hogy harsogtatta Dörgőleg mindenszerte, Konrádnak álla És véle őt leverte.
‘Te felmagasztalsz, És én a porba váglak!’ S megy büszke-bátran Elébe a halálnak.
Cookies on Poetry Cove